A svédországi migráció és a szomáliai klánok beszivárgása volt a témája a beszélgetésnek, amit Johan Lundberggel, a Stockholmi Egyetem professzorával tartott Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet kutatási igazgatója az MCC Tas vezér utcai épületében. (Lundberggel készült interjúnkat hamarosan közöljük!)
Lundberg elmondta, hogy
Svédország hagyományosan nagyon homogén társadalom volt,
és nagyon következetes konszenzus tartotta eddig össze. A svédországi migráció a második világháború után kezdődött. Főleg a 60-as és 70-es években sok olasz érkezett Svédországba, illetve görögök, és természetesen finnek. „Akkoriban nagyon kevés probléma volt az integrációval, mondhatnám, ezek az emberek közvetlenül azután kezdtek dolgozni, hogy Svédországba jöttek.” Nem volt sok hasonlóság a mai helyzethez, hiszen az elmúlt évtizedekben nagy volt a migráció a Közel-Keletről és Szomáliából, és ez egészen más jellegű problémákat okozott.
„A multikulturalizmus fogalma megváltoztatta Svédországot.” Nem automatikus, hogy az országok megengedik, hogy külföldiek jöjjenek – érvelt Lundberg. Franciaországba jöhetnek az emberek, de van egy elv, hogy ez egy francia nemzet, mindenkinek franciának kell lennie. Svédországban a politikusoknak nem voltak elképzeléseik, nem voltak terveik a migráció miatt felmerülő problémák megoldására. A multikulturalizmus terén több tapasztalattal rendelkező társadalmaknak, például Franciaországnak volt ilyen stratégiája.
Svédországban egyáltalán nem volt stratégia a bevándorlással kapcsolatos problémák megoldására.
A politikusoknak tanácsot adó svéd szakértőkre nagy hatással voltak a posztmodern eszmék, a posztkolonializmus, az identitáspolitika és a multikulturalizmus. Emiatt az emberek féltek attól, hogy kutatásokat végezzenek a bevándorlás negatív aspektusairól. Még ha száz kutató is foglalkozna a svéd egyetemeken a migrációval és az integrációval, senki sem beszélne bűnözői klánokról, pedig több tucatnyian vannak. És ugyanez a probléma a becsületkultúrával, a családi kultúrával, a becsületgyilkosságokkal, a „becsületbeli erőszakkal”.
Az embereket, akik felvetették ezeket a kérdéseket, és a nőket, akik ellenezték a becsületkultúrát és a „becsületbeli erőszakot”, már húsz évvel ezelőtt is rasszistáknak minősítették, s még ha ezek a nők gyakran a Közel-Keletről érkeztek is, rasszistának és „Tamás bátyának” tartották őket.